Egy régi naplóbejegyzésem - Most találtam meg :)

 Kedves Naplóm! Mint tudod, én még „hagyományos” szellemben nevelkedtem. Anyuék, az óvó nénik, meg a tanító nénik sokszor elmondták, hogyan kell szépen beszélni. Nem csak arra értem ezt, hogy ne káromkodjak, hanem arra is, hogy ne selypítsek, sok szót ismerjek, és tisztelettudóan beszéljek az idősebbekkel.

  Abban a tévhitben éltem sokáig, hogy a nyelvezetem tökéletes, és mindenhol meg tudom értetni magamat. Úgy döntöttem, ideje ismerkedni a számítógéppel. Először csak egy rajzoló programmal, és néhány videojátékkal próbálkoztam, később már a netre is felmerészkedtem. Minden simán ment, sok dolgot megtudtam: egész jó kikapcsolódás volt! Egy nap regisztráltam egy oldalra, ahol virtuális állatokat lehet nevelni. Én egy kiskutyát kezdtem etetni. Szépen cseperedett, azt hittem, ennyi a játék lényege. Aztán kaptam egy üzenetet. Egy lánytól jött, akit nem ismertem. Megnéztem mit írt, és be kell vallanom: jól kikerekedett a szemem. A levélben csupa furcsa kifejezés, értelmetlen betűk, és krikszkrakszok foglaltak helyet. Így szólt (idézem): 

Szijja! Mizu? Én még új vok itt, nem értek a chathez! LOL nem? XD neked mi a neved? Csaj vagy pasi vagy? Am ha majd fent leszel akk dumcsizhatnánk! Oks? Na szijja! Pux csox thx h elolvastad! XD <3

Átolvastam még egyszer, azután újra, és újra, és nem hittem a szememnek! Mint ilyenkor szokásom rögtön az unoka tesómhoz fordultam, aki hasonló cipőben evez, mint én, de egy évvel idősebb. Elmondta, hogy mit jelentenek a különböző jelek (thx= köszönöm; LOL, és XD= nevetés…) én, pedig csak nevettem rajta, és legyintettem: biztosan csak egy unatkozó kislány hóbortjai.

Hamarosan azonban szomorúan tapasztaltam, hogy ez nem egy „unatkozó kislány” hóbortja, hanem az Interneten mindenki ezt az „újmagyar” nyelvet használja, és ha meg akarom értetni magamat, anélkül, hogy kiröhögnének, és érteni akarom, amit mások irkálnak, muszáj lesz megtanulnom. Az unoka tesómmal gyakoroltam, aki már „beszélte a nyelvet”. Éppen elég lett volna a számítógép keretein belül figyelni erre a kuruttyolásra, de sajnos hamarosan megjelent az iskolában is! Igyekeztem kerülni azokat, akik így beszélnek, hasztalan. Csak annyit tehettem, hogy én nem használtam a rövidítéseket.

Az osztályban szerencsére nem harapódzott el a ragály. Többen észrevették, milyen kicsinyes, és ronda dolog ezeket a szavakat használni, és senki nem szokott rá, nem is nagyon próbálgattuk.

A mai napig sem válaszoltam a levélre, de az emlékezetemben megőriztem minden szavát, és gyakran eszembe jutnak, ha levelet kell írnom egy „Internetül beszélőnek”, és úgy gondolok rájuk, mint egy újabb mérföldkőre, aminek én csak a koszos oldalát értettem meg (a tiszta tele volt krikszkrakszokkal). De most már én is „beszélni Internet” kedves Naplóm, mert muszáj.

Néha furcsa hangulatban...

Kedves olvasóim! 

A következő gondolatmenet a zuhany alatt állva született meg, és percekig komoly fejfájást okozott számomra, de most, nagyjából öt perccel azután, hogy szinte benne éltem ebben a komoly problémában őszintén be kell vallanom, hogy alig emlékszem rá. Így van ez. Az emberi agy kifürkészhetetlen, és túl kevés rajta a hely emberenként. Én például sokkal többre vagyok képes, mint amennyit az agykapacitásom elbír. Tudom magamról, érzem: a lelki erőm, a szellemi valóm több mint ami egy ekkorka kis izomba betömöríthető. Pedig végül is az sem kevés, de a felhasználható terület csak töredéke az egésznek. Az emberi agy fejlettnek gondolja önmagát, ami ha jobban bele gondolunk abszurd! Hiszen olyan kevés dolog „fér el benne”. Talán soknak tűnhet, és aki most hőbörög, hogy „hát ez nem normáliiis!” (elbírom képzelni néhány osztálytársamat. ;)) annak igaza is van… sok, de mihez képest sok? Előre ne tudom megmondani a jövőben előforduló témákat, de valószínű, hogy szóba jön majd párszor az agy, csakúgy, mint az űr, de most, mint olyan nem erről szól a fáma! A kádban átélt pillanatok lényegét szerettem volna leírni, de már megint olyan hosszú lett ez a cikk, hogy senki nem fogja elolvasni… Ez a baj az emberekkel! És persze velem is, ebből kifolyólag. Mármint a fajbeli rokonság végett. Lusták! Nincs idejük hosszú gondolatmeneteket, fogalmazásokat olvasgatni. Micsoda vétek! Hiszen egy embert többé-kevésbé megismerhetünk az írásaiból. És itt nem a kézi írásról, azaz a betűk formálásáról beszélek, hanem a szövegről. A mondandóról! Mindig vannak még plusz információk a sorok között. Mivel ez még nem is számít egy annyira hosszú cikknek, kérem, hogy aki legalább idáig eljutott az írja meg alulra kommentbe, hogy eljutottam, vagy a nevét, vagy amit csak gondol! Csak pár szót! Nem nagy kérés, nekem mégis nagyon sokat jelent! Bonyolult lelkem időnként megindul, s csak száguld, szál a gondolatok sebességével, ami még a fénynél is gyorsabb, csak éppen gyenge, s így nem mérhető, és szükségem van rá, hogy tudjam, vannak körülöttem, figyelnek rám, olvassák, amit írok! Köszönöm annak, aki megteszi ezt nekem! = )

Közben eszembe jutott, hogy a kádban éppen az iskoláztatási, illetőleg beiskolázási rendszer hibáit taglaltam! Például amikor engem 7 évesen az iskolapadba nyomtak (így is később, egy évvel!) még nagyon nem voltam oda való! Utáltam, bezárva éreztem magamat, és legalább harmadikos koromig még ugyanaz a játszó, babázó (illetve én dínókkal játszottam, de mind1) futkosó kisgyerek maradtam, nem tört meg az iskola, s így csak sokkal nehezebb volt. Persze jó tanuló voltam, gyorsan meg tanultam írni, olvasni, és érdekes módon akkor még a matek is ment… Ezeken a mély, borzalmas sebeken rágtam magamat vérremenően fél órája, de aztán öt perc kellett, hogy nehezen előhozhatólag elfelejtsem. Hát borzasztó! Kegyetlen az élet, nem? Igazából most elgondolkozta rajta, milyen mázlim van, hogy ez volt ma a legnagyobb gondom. Azt hiszem, sosem akarok felnőni teljesen. Köszönöm, hogy elmondhattam. :)<3